Arcaink - prózában

                                                     FÖLDRESZÁLLTAN... 

  Munkahelyem Budapesten ideiglenesnek látszott.Egy hőerőmű műszerellenörző, karbantartó részlegén vállaltam munkát. Azért volt ez akkor jó,mert szállást is tudtak biztosítani. Munkásszállón.Akkor még volt ilyen is.Ez egy racionálisan, és szociálisan is megoldott állapot volt,főleg az olyan "jött-mentnek" mint én, és azoknak a melósoknak is megoldás volt ideiglenesen, akik a vidéki Magyarország nyomorusága, kolhozosítása utáni években jöttek fel a fővárosba.Volt ott földjét vesztett család sarja, kiebrudalt, lecsúszott nemesi család tagja,és mint én, határon túli, erdélyi menekült.Itt egymásra talált újból a sarló, és a kalapács, valamint a volt, a szétdarabolt országot szimbolizáló emberek konglomerátuma. A végóráit élő, úgynevezett szocialista - kommunista rezsim keresztmetszetét lehetett azon a szálláson megtalálni. nekem jó volt, mert elvegyülhettem, eltünhettem az esetleges zaklatások, megfigyelések elől, legalábbis ideiglenesen.Mert volt itt az anyaországban is ilyen, vagy inkább hasonló helyzet. 1988.április 1-től,humorosan szólva, nem csak a munkahelyi bejelentkezés kellett, hanem a "feljelentkezés" is, ami azt jelentette, hogy a belügyi szerveknél ideiglenes tartozkodási engedélyt kellett kérni,ami egy négy oldalas fehér (fényképpel ellátott)tartozkodási igazolvány formájában testesült meg. Egy évre szólott,de közben "önvallomást",rövid önéletírást is kellett a kérelemhez csatolni, ahol nem tagadhattam el politikai meghurcoltatásomat, a börtönhónapokat, és hogy miért akarok Magyarországon maradni. Természetes volt, hogy a belügyi szervek még ötször kérettek,és ugyanennyi alkalommal kellett leírnom, megmagyaráznom "politikai hovatartozásomat", és hogy a magyar kisebbség (mily ledegradáló értelmű szó) érdekei, saját családom érdekében próbáltam meg szembeszállni azzal az orwelli hatalommal, világgal, mely kommunistának nevezte magát ott Romániában. Szóval itt az utókádári időszakban is hátrébb kellett vonuljak, főleg azért, hogy ott Erdélyben ne bántsák a családomat. Magyarországon pedig el kellett indítsam az eljárási folyamatot családom, szeretteim idehozatala érdekében. Nem volt könnyű, hiszen én is csak "ideiglenesen tartozkodtam" az anyaországban, hiába születtem még 1944-ben magyar állampolgárként Kolozsvárott. Bár ez később előnyt jelentett az állampolgárság megszerzése ügyében.

Gyorsan kellett cselekedni, mivel éreztem, hogy a sötétség jelen állapotában, ott Erdélyben is meg voltak számlálva a "kondukátor" napjai, és a felfordulás előtt (ne nevezzük forradalomnak, vagy rendszerváltásnak) ki kellett menekítenem feleségemet és gyermekeimet a pokolból... Természetesen a Németh kormány idején működő régebbi tipusú belügy kíváncsi volt, kik működtek közre politikai elítéltetésemkor a hatóságokkal. Jó memóriám következtében név szerint fel tudtam sorolni őket, és azt is, hogy ki igazolja mindezeket itt, Magyarországon.

Hál istennek K.Péter aki már hazatért kulturális megbízásából a román fővárosból, és vállalta ezt a "hálátlan"feladatot, mivel ő pontosan tudta, s ismerte az én kálváriámat, hiszen személyesen tudtam beszámolni róla, még meghurcoltatásom időszakában. Erdélyi ismerősök, barátaim éltek már akkor Budapesten. Csoóri Sándor is segített megkapaszkodásomban, valamint családom kihozalatában (közvetve). Ezt majd később említeném, mert akkor már nagyon fontos események játszódtak le az úgy nevezett rendszerváltással kapcsolatban.

Csak ha a 200 ezres tüntetésre gondolunk, mely az erdélyi magyarokért, , jogaikért, emberi körülményeik megtartásáért történt, hisz javában folyt a falurombolás, mely tulajdonképpen az erdélyi magyarság ellen "alkalmazódott". A viz már elborította a kitelepített Bözödújfalu egy részét, melyből csak a templomtorony látszott ki, és csodák csodája 10 évre rá teljesen látható lett,mármint a templom épülete.A víz pedig valahol szivárgott, elapadóban volt...

Ennek a tüntetésnek a kezdeti szakaszában ott voltam, de Budapesten, a román nagykövetségig már nem mentem el, hiszen bentről, az épületből filmeztek, és köztudottan sok beépített szekus, és besúgó lézengett akkortájt, főleg a fővárosban. Ezek közül sikerült néhányat kiszűrni, melyben segítettek az itt tartózkodó erdélyiek is.Ezért, és az otthon levőkért kellett nagyon óvatosan cselekedni.Rengeteg karitatív szervezet volt akkortájt a Magyarországon "rekedt", maradt, vagy tovább menni szándékozó mintegy 50 ezer menekült megsegítésére.  Főleg a történelmi egyházak, de a Magyar Vöröskereszt, és a civil szervezetek általában igyekeztek segíteni az "ideiglenesen" itt levőkön.Szóval volt munka bőven, s ki kellett találni a családegyesítés módját is.Ebben Á.G.-nak a segítsége jelentett sokat,aki jogász lévén tudott gyakorlati tanácsokat adni,férje pedig már mint magyar állampolgár, sokszor Erdélybe, főleg Vásárhelyre való utazásával tartotta a lelket az otthon levőkben.Erősítettük mi is kisebb, nagyobb küldeményeinkkel az otthon maradottakban a hitet, a viszontlátás reményét. Nagyon sok, főleg élelmiszer küldeményünk az egyházak raktárából származott, melyet ilyen céllal gyűjtöttek, vagy kaptak nyugatról.Így rajtunk keresztül jutott a Romániában maradottaknak is, mivel ott nagy élelmiszer hiány, de főleg szabadság hiány létezett, ami rettegéssel párosult, főleg a sarokba szorult hatalom agresszivitása miatt.

Már akkor érződött,hogy a fény kezd áthatolni a sötétség fátylán,kezd úgy fordulni a csillagok állása,villanása,hogy látszódjék, mint éjben az égbolton: bár sűrű, és látható az áthatolhatatlan vakság, a csillagok, a napok fénye, melyek láthatóvá teszik az utat, a Tejutat, a folytatást, a reményt...És újbol
 itt vagyok Görögországban, az Olymposz csúcsa alatt. Előttem a tenger. Most sima a felülete,és azon gondolkodom, hogy miért ez a visszatérés, a keresés? Netán az elveszett időben,az elhagyott, "eltűnt" szülőföld űzi, hajtja a vándorlót, akár Odüsszeuszt, hogy meglelje Ithakáját, a béke földjét, mely így visszatekintve talán már lehetetlen...? Azt a felvillanást már senki sem találhatja meg, csak emlékeiben keresgélhet, és itt az istenek lakhelyének közelében, talán néha megtalálhatóak a múlt árnyai közt a pünkösdi reggel napfénye, a lélek relatív harmóniája... ebben  az idomokra szabdalt tér-időben.

  Közben a munkahelyem változtatásával egy időben azt mondtuk, hogy a fegyvergyárba megyünk dolgozni,hogy majdan visszafoglaljuk azt a területet, mely a Partiummal ,és a Bánáttal együtt nagyobb a jelenlegi Magyarországnál. Szóval  bosszantani akartuk az adminisztrátort, az "örökös megfigyelőt"... 

Egy Szalontáról elszármazott barátommal együtt indultunk el új munkahelyünkre. Ő az USA-ba készült. Kishatár átlépője volt eddig,és ismerte az anyaországot,és nem akart "itthon" maradni... Persze,neki nem volt családja Erdélyben, mint nekem. Egy árva tollforgató ember mit tegyen az USA-ban, ha nem akar indián lenni,mert ha igen,akkor vállalható...

Így a fegyvergyár helyett egy olyan céghez mentünk, ahol akkoron, 1988 őszén IBUSZ lakást biztosítottak (szoba,konyha, fürdőszoba) kettőnknek. Havi 550 forintért fejenként.Persze nagyon koszos munkát is kellett végezni egy gumigyár műszerészének akkortájt.Tehát jól jött a változtatás,mert sűrűsödtek az események körülöttem.

B.F. segítségével befogadót tudtam szerezni egy velem egyidős,gödi lakhellyel rendelkező családnál.A férfi mindent megtett,mindent megértett,csak az asszonyával,és annak anyjával kellett megértessem,hogy soha nem fogunk náluk lakni, bár emeletes ház volt az övék,ahol tulajdonképpen nem is laktak,csak Budapesten a mamánál. Persze én fizettem a formaságok elintézését (akkor már jólkerestem, igaz havi három szombaton, és egy vasárnap is dolgoztunk), s kézbe kapva a befogadó nyilatkozatot, amit valljunk be nem volt egyszerű elérni, hiszen 5 személy befogadásáról volr szó. Rögtön "kézről kézbe" adva hazaküldtem a feleségemnek, hogy elindithassa a kitelepedési kérelmünket.Én pedig elindítottam más utakon is a családegyesítési folyamatokat.

A már említett közvetett segítség úgy érkezett, hogy U.Gy., a A Szabad Európa Rádió volt igazgatója ellátogatott Rákosszentmihályra,ahol a református egyház tartott fenn helységeket az erdélyi menekültek megsegítésére. Természetesen itt szívesen fogadta,és szeretettel pátyolgatta, segítette lelkiekben is az arra rászorulókat Pánczél tiszteletes és felesége, valamint ruhaneművel, élelmiszerrel látták el az arra igényt tartókat. 
Hetente egyszer, pénteken ott találkoztunk,és mi is segítettünk ahogy tudtunk.

Főleg a családegyesítés gondjaiban adtam át tapasztalataimat a tiszteletesnek,és a többi,hasonló sorsú menekültnek.U.Gy-öt Csoóri Sándor felesége Balogh Júlia hozta oda. Én ismertem őt,tudtam róla, hogy szintén Kolozsváron született. Szóval el kellett mesélnem történetemet,cserébe kaptam egy bécsi nagykövet címét ,és nevét , aki segített a Helsinki utótalálkozó alkalmával személyesen a család egyesítésében. Ez a személy a kanadai nagykövet volt ,akinek levelet írtunk angolul, és kaptunk is rá választ.

A segítség úgy történt, hogy a kanadai nagykövet  a román és a magyar nagykövetnek is személyesen említve kérte, hogy a két ország járuljon hozzá családom egyesítéséhez Magyarországon, amelyet a Helsinki Dokumentumok értelmében lehet, és kell megvalósítani.  

Elképzelhető,hogy ezek után újból "kiválasztott "lettem.Kitalálták,hogy nyolcan - köztük én is - a menkültek sorából, majdnem 2-3 havi rendszerességgel a sajtó jelenlétében találkoztunk az akkori belügyminiszterrel : G. Z-vel,hogy a gondjainkról tájékoztassuk őt,és természetesen ezen keresztül a magyar kormányt, valamint a nyilvánosságot akortájt.

Közben a Magyar Vöröskereszt is próbált ügyködni családegyesítés vonatkozásában, de kétbalkezes módon.Nyomtatványokat kellett kitöltenünk akkori státuszunkról, otthon maradt családtagjainkról, amit aztán elküldtek a Román Vöröskeresztnek,hogy legyen információja a román belügynek, a szekusoknak rólunk...Nem akarták megérteni itt, hogy az ott egy egészen más világ.Az a bizánci hagyományokat is éltető, orwelli állapot nem a tisztességre, politizálásra, vagy segítségnyújtásra alapozódik. Mondották volt, hogy az ottani gondolkodásmódnak, politikai hozzáállásnak még az ellenkezője sem igaz. Lásd még a XXI. században is így van...

Szóval azt tettük egy páran,hogy szintén angolul levelet fogalmaztunk,és elküldtük a berni Nemzetköz  Vöröskereszt címére, kérve a segítségüket szintén a családegyesítés vonatkozásában.

Kaptunk is választ,hogy nyilvántartásba vettek,és közbenjárnak ,horribile dictu, a Román-,és Magyar Vöröskeresztnél.Kint voltunk a vízből...de így legalább nemzetközi síkra terelve a dolgokat,nem lehetett sem az egyik,sem a másik oldalról a szönyeg alá seperni a megoldást,és a családjaink is védettebbek lettek ezáltal,ami később be is bizonyosodott.

Persze nagy letolások voltak a következő találkozón a Magyar Vöröskereszt képviselője részéről,amit mosolyogva vettünk tudomásul.A magyar belügyesek pedig jobban odafigyeltek néhányunkra.Sic tranzit ,gloria mundi...idézhetnénk az ismert közmondást ("Igy múlik el a világ dicsősége").

A  karácsony,és a szilveszter is így telt el 1988 végén.Nagyon kedves szentendrei barátaink segítségével az éjféli misét is ott értük meg, de sajnos még mindig családjaink nélkül.Bár voltak jelek arra nézve,hogy nem sokat kell várakoznunk. Feleségemtől elfogadták a kitelepedési kérelmet ,és készült a fővárosba menni , hogy ott véglegesítsék kitelepedési szándékunkat.Olyan "lebeszélési játék" folyt, bizánci módon (kiből lehet több pénzt kifacsarni).

Ám itt Magyarországon is elindultak a rendszerváltásnak mondott folyamatok jelei, megkezdődőtt a többpártrendszer kialakulásának a folyamata, és mintha látszott volna az alagút vége...Lassan várható volt a rákövetkező év , 1989 közepére, 1990 elejére egy demokratikus választás. A gazdasági helyzet csak romlott, az eladósodás pedig növekedett. Már a kamatok kamatait fizette az ország. Persze a mai napig. A gazdasági válság, az eladósodás kezdett már elviselhetetlenné válni. Hadd jöjjön az első demokratikus kormány, amelyik majd elviszi a balhét. De nagy volt a lelkesedés, volt egy fajta pozitív életérzés,, hogy minden megváltozhat, és végre mi magunk alakítjuk a sorsunkat. Csak a csillagjósok voltak szkeptikusak. A csillagok és a bolygók állása egyelőre ugyanúgy folytatódott, mint azalőtt.

Folytatódott (állítólag) a világűr tágulása is, egyre szélesebb spektrumának látszott a sötét ,a 90 százalékot betöltő, számunkra ismeretlen közeg, de a 10 százalékot képviselő fény minha csillogóbb, mitha reményt keltőbben mozgatta volna bensőnkben az általa keltett reményt.

Közben a hétköznapjaink várakozással teltek.Vártam, hogy családom minél hamarabb szabaduljon a pokolból, a kondukátor és csapata által kreált sötétségből, mielőtt még a nagy leszámolás (melyet a nagyhatalmak, de főleg a KGB eldöntött) bekövetkezik.

Itt az anyaországban pedig a pártok alakulgatása, a "beépülések" voltak folyamatban ,de azért a kultúrára is jutott idő.Miközben a Népligetben a Jurta szinházban sorra szerepeltek az ellenzéki formációk,pártok: MDF,Kisgazdapárt,SZDSZ,Fidesz ,én sorban "házaltam" versimmel, melyek eljutottak hozzám. Berkes Erzsébet (nyugodjék békében) Kolozsváron járva, elkérte a Kritérion könyvkiadónál levő második kötetem kéziratát Egyed Pétertől . majd bevitte a szülővárosomban akkor még működő magyar konzulátusra , akik kiebrudaltásukkor elhozták. A román hatalom akkor bezáratta az irodákat, és a konzulnak , s munkatársainak távozniuk kellett.

Az 1988-as, Budapesten tartott tüntetés után hozták el kézirataimat, nagy örömömre. Tudniillik ez képezte aztán itt ,Magyarországon megjelenő első kötetem alapját.

Szóval sorra közölte verseimet az Élet és Irodalom .Akkor Bella István volt a versszerkesztő (nyugodjék csendesen) ,majd a Népszava, ahol az irodalmi mellékletet Tamás Menyhért irányította, és Kiss Dénes foglakozott a versekkel. A Magyar Nemzet is közölt akkortájt verseimből, majd a Mozgó Világ, és az akkor indított , Csoóri Sándor által főszerkesztett Hitel is.

Így barátkoztam össze Nagy Gáspárral és a Kortársnál megkerestem Páskándi Gézát (nyugodjék ő is békében ) ,bár ott nem ő volt a vesszerkesztő,de a régi ismeretség, példaértékű hozzáállása mindennapjainkhoz, múlthoz, jelenhez, és főleg művei meghatározóak voltak számomra.

Később  a Magyar Írószövetségben volt meghatározó szerepe,amikor a liberális vonal (de inkább a libertinisták)szét akarták "cincálni" magát a szervezetet. Ezt az ő felszólalása után meg tudtuk szavazatainkkal akadályozni.

Így ,irodalmi körökben forgolódva a Magyar Ítószövetség ,és az Írók Szakszervezetének megismerése, későbbi tagságom által lett lehetséges.Ehhez viszont kellett egy az anyaországban is megjelenő kötet.Az Irók Szakszervezetének volt egy havonta megjelenő folyóírata.,melyet Sz.M. szeresztett. Ott is közölték verseimet,és főleg annak örvendtem, hogy az Erdélyben megjelent kötetem egyik cenzurázott költeményét (Visky Árpádnak volt dedikálva)  leközölték.A befejező, ott hiányzó versszak így szólt: "Jaj annak a / népnek mely csak / a gyomráért lázad/ és hétszer keserves  / kinek hazája /  csak a háza." Sz .M. volt aki kijárta, és ösztönzött ,hogy pályázzak a kultuszminisztériumnál pénzért a kötetemhez.Beléptem az Írók Szakszervezetébe, és nyertem száz ezer ft-ot, melyből a Mezey Katalin vezette  könyvkiadó ("Széphalom"/ aztán 1991-ben meg is jelentette verseskötetemet: "A gömb másik fele" címmel ,melynek a borítójára Csoóri Sándor fülszövege, írása  került.Így aztán 1991-ben a Magyar Írószövetség tagja is lehettem. Elkezdődőtt hát írói ,de előbb újságírói karrierem pályafutása. 

Visszatérve 1988-hoz, tanulságos lehet bárki számára, hogy ha egyből beugrik a mély vízbe, és azt hitte,hogy legalább 20-22 fokos,ám dideregni fog ,amikor kiderül, hogy csak 17 fokos, de úszni kell , ha nem is az árral.

Igen, mert eljártunk akkortájt,mint "menekültek"keresvén a helyünket az egyházakhoz. Úgy értve hogy katolikus lévén, ott is megfordultam kétszer,de amiben segítséget kértem , nem tudtak adni,vagy nem akartak...

A mai napig sem értem, hogy miért volt olyan olyan mértékű óvatoskodás családegyesítés vonatkozásában.Persze tudtukra adtam, hogy feleségem és gyermekeim reformátusok. Ti. mi nem házasodtunk össze egyházilag , így a marosvásárhelyi főtéri plebánián,nem keresztelték meg a gyermekeimet. Később kettőt  közülük katolikus imaórákra akartam járatni, de a plébános csak mind a hármat volt hajlandó fogadni.Tünde lányom viszont már konfirmáló előkészítőre járt, és nem akarta otthagyni.Mint ahogy feleségem sem református vallását, s ilyen szempontból nálunk a családban a hagyományos erdélyi  vallási türelem érvényesült. Lásd a mostani helyzetet ,amikor már a parlamentben is a tordai országgyűlés türelmi dátumát tekintik (1568)  mérvadónak,és követendőnek. 

Szóval oda jártak a katolikusokhoz a román anyanyelvüek is segélyért.Olyanok persze,akik egy kukkot sem tudtak magyarul.Segítettek rajtuk, bár ők nem akartak Magyarországon letelepedni, és ebből kifolyólag gőgös lenézéssel tekintettek ránk "földhözragadtakhoz",mi pedig nem nagyon akartunk románul beszélni.Az egyik caládból a a férfi, aki törte a magyar nyelvet, segítséget, eligazítást kért tőlem.Ők hivatalosan akartak távozni Magyarországról, és pont kapóra jött, hogy azon a héten Éva Maria Barkiátjött Bécsből, és Szentendrén tartott előadást azoknak, aki el akarták hagyni az országot.Odairányítottam ezt a családot.  

Én is odamentem,mert kiváncsi voltam a lehetőségekre.Az úgy történt volna, ha távozásra szánom el magamat (nem várom meg az EU tagságunkat) hogy ha jeggyel felülök egy Bécsbe menő repulőre  - voltak kiszámítható időszakok,amikor a vámosok vizum nélküli útlevéllel ilyen járatokra is felengedtek - és ott, a repülőtér nemzetközi terében megkérek valakit Éva Maria Bárki címével és telefonszámával ,hogy hívja oda  őt,mint ügyvédet, és akkor menekült státuszt kérve az illetőnek segít a továbbiakban.A fent említett okok miatt sem mentem többet a katolikus segélyszervezetekhez.

Annál többször,főleg péntekenként Rákosszentmihályra, a református hitközség templomához, ahol találkozhattunk egymással, és Pánczél tiszteletes őszinte segítőkézségével. Később 1988 végén,1989 elején úgy alakulhatott volna, hogy Siófok mellett egy község kultúrházának vezetését ajánlották, és a tiszteletes asszonytól új, hollandok által küldött öltönyt kaptam.

A mai napig őrzöm,pedig már nem rám méretezett.Sajnos, vagy szerencsémre a kultúrház vezetői állása nem sikeredett, mert az előző megállapodás ellenére végül nem tudtak szolgálati lakást biztosísani.Így maradt a további keresgélés, hiszen nagyon sűrűsödtek az események.1989 közepére várható volt a családom érkezése.

Természetesen nehéz ilyen rövid távolságból, alig 30 év távlatából mélységeiben "átnézni",átérezni a valóságot, mely annál összetettebb,minél messzibbről nézzük, vagy ha közelről tekintjük meg a dolgok menetét,akkor több seb látszik, és kevésbé mondható el a nagy összefüggések láncolata.

Talán az emberi lét rövidsége, fogyatékossága teheti azt, hogy a nem fölülről nézett eseményeket csak összekuszáltságukban látjuk, és a szűk , testre szabott gondolatokat nem mindig tudjuk a fejünk fölé,vagy a lábunk alá helyezni. Ezért most is június 4-én a trianoni katasztrofa  (nem csak számunkra) évfordulóján egy pohár recinás (gyantás ) bor mellett teszem le a tollat, de majd később folytatom, mert lám, nagyon haragosak a görög istenek, és rám szóltak: nyugodj meg nem sürgrt az idő, mi itt vagyunk,és várunk.Az Olymposz felett sötét felhők gyülekeztek. Zeusz az öklét rázta. Vihar készülődőtt...

Várakozás közben ötlött eszembe, hogy a naplószerűen alakuló események igazából ilyen formát igényelnek. Tehát kezdjük 1989 június 16-ával .Ekkor temették el újból  Nagy Imrét ,és társait.Sajnos nem lehettem ott az "ünnepségen", az újratemetésen,mert pont azon a napon léptem munkába.kerültem igazán az általam keresett állásba.

Felelős szerkesztője lettem az "Ajkai Szónak": Ajkán.Kiböjtöltem.Szolgálati lakást is kaptam,s így családom jövetelére kialakultak az anyaországbeli létünk meghatározó alapelemei.B.Feri ismertetett meg B.Attilával aki akkortájt a Magyar Újságíró Szövetségben tevékenykedett.Ő ajánlotta ezt az állást, amit el is fogadtam. Nem tudva azt, hogy Ajka egy kreált ,a "piszkos" 12 város közül az egyik. Természetesen teljesen baloldali vezetéssel.A kultúrában is.

Csakhogy a változások (nevezzük így ezután) új embereket, új átmenetet kívánt.Így kerülhettem egy kis 30-35 ezres város hetilapjának felelős szerkesztői állásába.

Mert amiket itt leírok,azok többnyire az erkölcsi tízparancsolat kategóriájába tartoznak ,mely nélkül elpusztulna a hit abban , hogy az unokáinktól kölcsönbe vett világ életképes lesz-e ,vagy sem.

Az időpont 1989. június 16.Újratemetés Budapesten ,új élet kezdete (számomra) egy befülledt munkásvárosban. Nem volt ez idegen számomra.

Egy barátom vitt le Budapestről az adott helyre.Csak maréknyi könyvem,ruházatom,és a magammal hozott szellemi háttérrel rendelkeztem.Megmutattam útitársamnak azt az írásomat,mellyel mint szerkesztő indítottam munkásságomat.Merésznek tartotta. Az újratemetésekről írtam.II Rákóczi Ferenctől,Kossuth Lajoson ,József Attilán keresztül egészen Nagy Imréig.Érdekes módon a leendő, és valós főnökeim. a kulturális ,és nevelési osztály vezetője ,s az akkori tanácselnök  jónak találták,sőt dicsérték íráskészségemet,nemzeti hozzáállásomat. Az ő hatalmuk még nem volt veszélyben....

Így kezdett a világosság ,az a tíz százalék helyet keresni a Hold alatt, hiszen a Nap alatt minden világosnak tünt. Akkor.A dátumok egybeesése és Nagy Imre

és társai temetése is azt bizonyították, hogy "az élet élni akar".

Vagyis földi ittlétünkben is lehetnek meghatározó időszakok, melyek reményt adhatnak a "nagy mű" folytatására, hiszen tudjuk Madách óta ,hogy a lét értelme: a küzdelem maga. Az lett. Csak a végkifejlett látszott eléggé homályosnak, mert akkor még nem tudtunk a megkötött, és megkötendő alkukról.A hátunk mögötti árulásokról.

Másfél évvel idejövetelem után megérkezett a családom, és elfoglalhattuk azt a kétszobás panellakást melyet szolgálati lakásként kaptunk.Igaz öten kellett elférjünk benne, de az elhozott bútorok, ruhák, könyvek (csak 200 darabot engedte Romániából kihozni) pont megtöltötték a lakást.

Sajnos általános iskolás lányom és középiskolás fiam, valamint nagyobbik lányom nem tudták befejezni az iskolai évet, így ősszel meg kellett ismételjék azt  az osztályt, melyet ott Erdélyben tulajdonképpen majdnem befejeztek.Persze nem mindenhol, nem mindegyik iskolában tolerálták az erdélyi iskolában töltött éveket, tanultakat, ,bár magyar tannyelvű osztályokban jártak, de a magyar történelmet nem nagyon tanították nekik, viszont matematikából többet tudtak, mint az anyaországbeliek.

Itt viszont volt olyan tanára Tünde lányomnak amelyik az egyik általa tanított tantárgyból korrepetálta őt (ezt természetesen megfizettem) míg a másikból elbuktatta.Ez sorsdöntő volt gyermekeim jövője szempontjából... 

Mindig vannak az ember életében ,így a kamaszodók, átmeneti korban levők sorsában meghatározó momentumok.