Arcaink - prózában

                               FÉNYKÖZELBEN 

Azt tettem akkortájt,hogy időnként Marosvásárhelyről leutaztam  szülővárosomba Kolozsvárra, mert úgy tűnt, ott szabadabban mozoghatok. Mindig felkerestem a Napsugár szerkesztőségét, ahol Fodor Sándor, Bálint Tibor, és Kányádi Sándor is szerkesztette, írta azt a színvonalas gyermeklapot. Ilyenkor letettem 5 – 10 verset véleményezésre Kányádi Sándor asztalára. Egy kezdeti időszakban az a megtiszteltetés ért, hogy Sándor bátyám, így neveztem (szigorú nézése tekint rám egy kötetéről a mai napig íróasztalomról, Szász Endre alkotása), felszólított, bújjak meg, hogy üssenek a fenekemre… Ez volt a költővé avatás szimbolikus jelenete. A felavatásom tehát megtörtént. Lehet, hogy Sándor bátyám elfelejtette azt a számomra nagyon fontos, az 1970-es években történt kegyelmi helyzetet, mely meghatározta a hátralévő éveim, évtizedeim alkotó mindennapjait. Később is, amikor találkoztunk, még Frankfurtban is a könyvvásáron (1999-ben), érdeklődött tevékenységem, szellemi, alkotó állapotom iránt. Ilyenkor, mármint az 1975 – 86 közti időszakban, ha Kolozsváron tartózkodtam, verseim egy részével átugrottam a Korunk szerkesztőségébe Kántor Lajoshoz. Ő nem csak szellemileg állt, és áll közel hozzám, hanem megjelenésében is nagyon hasonlít apámhoz, szellemi elindítómhoz, így több mint valószínű ez is meghatározta tartós kapcsolatunkat. Sok versemet, utóbb pedig prózaírásomat is közölte a Korunk. Akkor viszont nagyon sokat jelentett számomra, mert sajnos Marosvásárhelyen sem az akkori helyi napilappal, sem a másik „háromcsillagos elvtárs”, Hajdu Győző vezette Igaz Szóval (havonta megjelenő irodalmi folyóirat) nem tudtam tartós kapcsolatot kiépíteni. Ma Látó a folyóirat címe, és az 1990-es évek elején Markó Béla volt a főszerkesztője. A mindennapokban viszont földrengéses idők következtek… Ez ténylegesen is bekövetkezett 1977 márciusában, Vrancsea megyei epicentrummal, tehát a Kárpátok kanyarulatának külső peremén. Ez kevésbé érintette Erdélyt. Bukarestet viszont keményen. Sokan emlegették Isten kezét... Hivatalosan ötezer halott volt, ami az akkori Romániában kb.az ötszörösét, egyesek szerint a tízszeresét jelentette. Akkor halt meg sok, a fővárosban élő magyar alkotó, újságíró, valamint Hervay Gizella és Szilágyi Domokos kisfia is. Ez nagyban meghatározhatta későbbi életüket, sorsukat. Hiszen mindketten költők voltak. Nem is akármilyenek. Számomra a Hervay Gizellával történt levélváltások voltak fontosak (soha nem találkoztunk személyesen). Az 1970-es évek elején ő volt az Ifjúmunkás hetilap versszerkesztője. Hasonló habitusúak lehettünk, mert sok szeretettel válaszolt küldött verseimre, és sorban közölte is őket. Nagyon szerettem a verseit, természetesen a Szilágyi Domokoséit is.

Hát lezajlott a földrengés is. Ezt is, mint mindent a kondukátor a saját, már fogyó népszerűségének a növelésére használta fel. Ám olyanszerű érzést keltett, mint amit a földrengés időtartama alatt érezhettünk, amikor munkahelyemen (délután volt) megmozdultak, himbálóztak a lámpaernyők, és nekem személyesen hányingerem volt. Először azt hittem, hogy csak másnapos vagyok. Előző nap ünnepeltünk valamit (ez is előfordult akkortájt), de 3-4 perc elteltével elmúlt a rosszullét. Az általános állapotok iránti hányingerünk viszont megmaradt. Szóval következett a román ellenzéki értelmiségiek akciója, mely végül egy személy körül csúcsosodott ki, akit letartoztattak, majd a nemzetközi tiltakozás következtében kiengedték nyugatra. Ekkor zajlott Kelet-közép Európában az úgynevezett Chartás-mozgalom. Ezután következett 1978-ban Király Károly beadványa.  Ez már kellemetlenebb volt a nemzeti szocialista román vezetésnek, nem csak magyar volta miatt, hanem azért is, mert Király Károly a „legfelsőbb” kommunista körökből jött. Állítólag együtt végezték a moszkvai „agytágítást”(betagozódást), egyetemet a kondukátorral. Fel lett adva a lecke. A „támadás”, a lázadás balról jött. Azt tapasztaltam az én politikai ügyemben is, hogy nagyon kellemetlen volt a szekusoknak, amikor Marxot, vagy Engelst olvastam a fejükre, és főleg akkor, amikor Lenin „elvtárs” nemzetiségekről vallott felfogását idéztem, aki mellesleg a Trianoni békediktátumot sem fogadta el. Csak balról lehetett támadni a kommunistát játszó, de lényegében nemzeti szocialista román vezetést. Ezt tette Király Károly is 1978-ban.

Különböző,”irányított” akciók zajlottak le. Én mindig Szabó György Páltól tudtam meg, hogy mi következik. Kesztyűben és bal kézzel írtunk képeslapot, üdvözlőlapot Király Károly születésnapjára. Ő akkor már Marosvásárhelyen élt. Megfogalmazott beadványában, mely a Helsinki utókonferenciára, Madridba is eljutott, a Romániában élő magyarság sanyarú sorsát vázolta fel, és megoldásokat követelt. Ezen cselekedete miatt „lökték” ki a fővárosból, és lett a Szövetkezetek Maros Megyei Uniójának elnöke, tehát hazaköltözött szülővárosába. Később a konzervgyár igazgatója lett, miközben el akarták tenni láb alól, és rá is lőttek egy országúti utazása során. Mi tudtuk, hogy hol lakik, a városi piac közelében, és sokszor feltűnően sétáltunk arrafelé, de nem közelítettük meg a lakását (egy keskeny utcában volt), mert tudtuk, hogy szemből, az egyik lakásból figyelik a területet. Egy hétvége délutánján pedig nagyon sokan sétáltunk így Marosvásárhely főterén, gyermekeink kezét fogva, mely tulajdonképpen tüntetésnek számított, de ez ellen a hivatalosságok semmit sem tudtak tenni. Akkortájt jelentek meg a főtéren provokatív feliratok a házak falán Király Károly nevével. Egy „barom” (gondolom szintén provokátor) kitűzte, írd és mond az olasz zászlót a városháza tornyára, amivel egy fiatal fiút gyanúsítottak, aki ha igaz öngyilkos lett. Szóval zajlott az „igazi” élet Erdélyben. Halálosan komoly volt.Vérre menő...

XXX

Akkor vettünk részt még akciókban, amikor valamilyen hivatalos országos, vagy helyi választás volt, és hiába szerepelt már akkortájt 1978 – 80-ban két név a szavazólapon, kihúztuk mindkettőt, és szintén balkézzel beírtuk Király Károly nevét. Állítólag több ezer ilyen szavazat született. Persze az „elvtársak” nagyon dühösek voltak. Az összes „gyanúsítotthoz” elmentek, vagy begyűjtötték őket. Engem egyszer hivattak, de látták, hogy hiába, már nem tudnak megfogni, bár egy alkalommal házkutatást is tartottak. Akkor otthon voltak gyermekeim is, és nagyon dühös lettem. Nem engedtem be őket. Törvény szólt arról, hogy ahol kisgyermekek vannak, reggel nyolc óra előtt nem léphetnek be a házba. Ezt tudomásul vették, de az egyik akkor könyörgőre fogta, kint az ajtó előtt, hogy őt kirúgják, ha nem engedem be, és családja van. Megkönyörültem rajta, de hivatalos idézőt, vagy házkutatási parancsot követeltem, ami természetesen nem volt. Félórai telefonálgatás után, egy magas rangú, háromcsillagos, egyenruhás tiszt jelent meg, és nagyon udvariasan hozta a kért irományt. Sőt megszólalt halkan magyarul, csak nekem mondta, hogy nézzek a másik kettő körme alá, nehogy betegyenek valamit, amint turkálnak a szekrényben. Ő felajánlotta, hogy vigyáz addig a kiságyban síró Kinga leányomra. Őszinte lehetett, mert minekutána eltávoztak (üres kézzel), felforgattam a kiságyat és környékét, de nem találtam semmit. Még lehallgató „poloskát” sem, pedig ismertem a fajtáját, egy barátom megmutatta, és azt is, hol kell keresni. Telefonunk nem volt. Nyilván, azért hogy ne tudjanak lehallgatni. Hát így voltunk akkortájt. De gondolom ez a házkutatás, mivel szétkürtöltem a városban, sőt a határokon túlra is eljutattuk az információt, eléggé nagy lebőgés volt. Természetesen legalább 2 – 300 embernél volt hasonló „terepszemle”, de ezek inkább a megfélemlítés eszközei voltak. Később is jelentek meg lakásunkban „kisszekusok”, legutoljára 1986 október 23-án, és érdeklődtek udvariasan hogylétem felől, de inkább azt ellenőrizték, otthon vagyok-e, s otthonmaradásomnak örvendtek leginkább. Kegyetlen időszak volt. Többször kórházban kötöttem ki, de lassan írásaim, verseim is megjelentek, bár volt egy „jó barát”, aki azt ajánlotta, hogy fordítsak hazafias verseket románból, és akkor megbocsátanak… Nagyon elcsodálkoztam ezen a tanácson, mert olyan valaki részéről jött, akit többre becsültem. Így nekifogtam fordítani, de Jebeleanut, akit akkor a hatalom nem kedvelt, és Nichita Stanescut. Jebeleanu volt az, aki sztálinista korszaka ellenére, rengeteget fordított magyarból románra. Aranyt, Adyt, József Attilát. Egy felolvasó ünnepség alkalmával, melyet az Igaz Szó szervezett, mert megjelentetett egy fiatalok antológiáját, melyben nekem is szerepelt versem. Hajdú Győző legnagyobb megrökönyödésére (szinte megakadályozta felolvasásomat), Jebeleanu fordítást is felolvastam, megköszönve, hogy annyi klasszikus költőnket fordította román nyelvre.

Erjedtek a dolgok, de a fényre való törekvés nehezen kapott táptalajra. Az emberek nagyon féltek, de volt azért reménykedés, főleg, hogy Király Károly még élt, és a konzervgyár igazgatójaként még a húsvéthétfőket is szabadnappá tette, úgy a katolikus-református-unitárius ünnepkor, mint az ortodox hívők locsolónapját. „Természetesen” előzőleg ledolgozták azt a napot, de így is nagy szimpátia születet iránta a románság soraiban is. Nem úgy viszont az „elvtársak” berkeiben. Küldték is Bukarestből Hajdu Zoltánt, akit régebbről ismertem, hogy jöjjön és mérje fel a helyzetet, magyarázza meg az embereknek, főleg nekünk ellenzékieknek, hogy mennyire ártalmas ez a helyzet nemzetközileg az országnak, de az erdélyi magyarságnak is. Engem is hivattak, hogy elbeszélgessünk. Ám a Hajdu Győző (ő volt a Zoltán öccse) féle szerkesztőségbe, és ebben a felállásban, mármint, hogy az „ezredes elvtárs” is ott volt, nem voltam hajlandó nyilatkozni, csak bólogattam és hümmögtem. Emlékeztem, hogy az 1970-es évek elején egy alkalommal Kolozsváron a New York kávéházban üldögélvén, hárman egy asztalnál: Páskándi Géza, Hajdu Zoltán, és én, azt fejtegette Géza, Hajdu Zoltán felé fordulva, hogy lehet nektek baloldaliaknak is igazatok, de én egy tisztes magyar úr akarok maradni. Ez utóbbi mondatot tartom, apám tanításai mellett, iránymutatónak magatartásomban, ezért köthettem ki később én is, mint Páskándi Géza az anyaországban. De a világ dicsősége ettől még elmúlhat, és az életünk is nyom nélkül, ha hagyjuk. Természetesen „tisztes magyar úr” csak úgy maradhatsz az anyaországban is, ha azt teszed, és műveidben, alkotásaidban fellelhető cselekedeteid úgy viszonyulnak a valósághoz, mint ahogy azt Páskándi Géza tette. Persze a Király-ügy, a Chartások tevékenysége, és azok az erjedési folyamatok melyek Közép – Európa úgynevezett szocialista államaiban elindultak, nem voltak véletlenek. Rájöhettek azok, akik nyugaton is bizonyos stabilitásnak tekintették a sarló és kalapács szimbolizálta országokban levő állapotokat, hogy nem lehet tovább kísérletezni, megbukott ez a fajta, az 1789-es francia forradalmat is elődjének tekintő rendszer. Nyugat-Európában, és az USA-ban már kitalálták az úgynevezett liberális, globális piacgazdaságot, hát rajta, Közép-Kelet Európát is erre kell vezetni. Ez csak később, Lenin elvtárs kései utódaként, 1985 után, Gorbacsov idejében következhetett be. A mindennapokban az 1970-es évek vége, és az 1980-as évek eleje, közepe, a közemberek számára Erdélyben, Romániában, és sok szomszéd országban is azzal telt el, hogy élelmiszer után rohangáltak, és örvendtek, ha másnapra annyit összeszedtek, hogy gyermekeik ne tízórai, vagy reggeli nélkül menjenek iskolába. Persze az „elvtársak” szűk csoportja külön üzletekben, szállodákban, raktárakban hozzájuthattak minden földi jóhoz, miközben az élelmiszerüzletek polcai üresek voltak. Ahol sor mutatkozott, az emberek kérdezés nélkül odaálltak. Ha a pult közelébe érve már nem kapott semmit, akkor megkérdezte: mit is árultak itten?

XXX

Így maradt az alkotás öröme. Például: „Jaj annak a népnek / mely csak a gyomráért lázad / s hétszer keserves / kinek hazája csak a háza.” Ezt az idézetet abból a versből vettem, melyet Visky Árpád színészbarátomnak dedikáltam, és érdekes módon meg is jelent a „Visszatérés” című, 1983-ban napvilágot látott kötetemben. Ennek a négy utolsó sornak a kivételével. Ezeket kivette a kötet megjelenésének, úgymond az érdekében a szerkesztő. Nem is nehezteltem akkor ezért, hiszen a kötet anyaga 9 (írd és mond), kilenc évig hevert a Kriterion könyvkiadó asztalfiókjaiban. A Forrás sorozatban jelenhetett volna meg korábban, de szerencsémre Csiki László után, Egyed Péter vette át a szerkesztését, és így megjelenhetett. Előzőleg megpróbáltam még a könyvkiadó igazgatójától is érdeklődni kéziratom sorsa iránt, de Domokos Géza, akinek anyám megtudta a telefonszámát, és hívtam, azt kérdezte: hogyan mertem én őt felhívni…? Horribile dictu, tudtommal még a svéd királyt is fel lehetett akkortájt tárcsázni, ha tudtad a számát. Persze Domokos Géza, amint megtudtam később, mea culpázott, amikor kiderült, hogy a verseskötetemnek nagy a sikere, és az utolsó szálig elfogyott a könyvesboltok polcairól. A legnagyobb dicséret, minden kritika mellett, számomra az volt, amikor könyvemet keresve Marosvásárhelyen egy könyvesboltban, hallottam, hogy két fiatal középiskolás lány egymást bíztatva kézbevették kötetemet, és mondták, hogy ezt érdemes megvenni. Már tudták valahonnan. Íme példa arra, hogy a 10 százaléknyi fény… de minek is folytassam.

A sötétség viszont még ott volt a lelkekben, a környezetedben, az országban, Európa ezen részén. Apropó Európa. Akkortájt kezdtük hangoztatni, hogy hazánk: Európa. Írtam is egyik versemben. Bár ne tettem volna, mert akkor most a XXI-ik században nem lenne lelkiismeret furdalásom. Nem ezt a „közös” Európát akartuk akkortájt. Ezt a hitében megroggyant, pénzhajhászásban tobzódó, főleg a gazdasági növekedést fontosnak tartó, bürokraták Európáját akartuk. Még jó, hogy nem mindenkinek a Hamlet monológ jut ilyenkor az eszébe. Akkor gyilkolászás következne? Vagy az van folyamatosan? Folyamatosan a 90 százaléknyi sötétség ül győzedelmes halotti tort egy civilizáció végnapjaikor? Vagy talán jobb, ha a hatvanadik X után az emberfia minden megért napnak örvend, és hálával veszi tudomásul az éltető napfelkeltét?

Közben pénzt is kaptam kötetemért. Annyit, amennyi kb. egyévi fizetésem volt, családi pótlékkal együtt. Húszezer körül. Ehhez feleségem kellett kérjen tízet az önsegélyező pénztárból, és megvettük azt a Sáromberke melletti, Erdőszengyelben levő falusi, gerendás mennyezetű házat, ahol csodálatos 4 évet töltöttünk. Főleg hétvégeken, de sokszor a szabadságunk is ott telt el. Alkotóháznak tekintettem, ahol legalább kétkötetnyi versem született. Ott kezdtem el írni a fúgák sorozatot, mely a mai napig tart. Akkor 1983–84-ben kedveltem meg igazán a falun való tartózkodást (most is ott élek). Ott még létezett, és létezik egy bizonyos fajta betyárbecsület, tisztesség, hagyománytisztelet, népi bölcsesség, mely példaadó lehet a jövő embere számára. Ezért költöznek ki a városokból oly sokan. Görögországban is látom, hogy főleg hétvégeken, hogyan özönlenek az emberek a városokból abba a halászfaluba, ahol tartózkodom. Az ottaniak élete, mindennapjai pedig, mintha a Balaton körüli falvak parasztvilágát idéznék áttételesen, vagy a Szent Anna tó körüli székely falvak életét látnám. Persze 1984 erdélyi falva menedék volt bizonyos vonatkozásban a diktatúrát, a városokat megtestesítő hivatalosságok elől. Ott csak egy falumegbízott volt. A református, és az ortodox templomba is a szomszéd faluból jöttek a papok. Katolikus templom csak Sáromberkén volt. Szóval éltük az akkori „megszokott” életünket, és volt egy kis menekülési terület, saját birtok. El is döntöttem, hogy szülőföldemet nem hagyom el, amit úton, útfélen hangoztattam, mert bizony akkorjában az eladott zsidó-, és szász-sváb lakósság után, az erdélyi, romániai magyarok is kezdtek kiköltözni, áttelepülni Magyarországra, vagy aki tehette Nyugat-Európában maradt, szökött. És a hatalom hagyta, sőt ösztönözte, vagy kikényszeríttette, mint a mi esetünkben.

Akkor Erdőszengyel a természetközelséget is jelentette, hiszen a háztól pár méterre volt az erdő, és szemben egy másik dombon fenyves, mely alatt valamikor szőlős volt telepítve, de a mezőgazdaság tönkretételekor, a kolhozosítás után elhanyagolták, kivágták a szőlőtőkéket. Maradt az erdő, ahol gombászhatott mindenki. Ott kedveltem, és tanultam meg ezt az „ideg- nyugtató”, de felelősségteljes keresgélést. A tölcsérgombától az őzlábgombán keresztül, egészen a lila pereszkéig minden megtalálható volt. Rókagomba is létezett, de azt hajnalban mindig összeszedték a helyet jobban ismerők. A lila pereszkét, a gombafélék egyik legízletesebbjét viszont a falubeliek nem szedték. Én kedveltettem, kóstoltattam meg velük. Itt térnék ki arra, hogy a házat négy román testvértől vettük, akik közül kettő szomszédunk volt, de ők nem voltak beszélő viszonyban egymással. Társalogva velünk, sokszor magyarul szólaltak meg, mi pedig románul válaszoltunk. Igaz az ő családjukban is voltak magyarok, sőt a nagyapjuk magyar lehetett, a neve szerint is. Összeházasodással, de különösen a Trianon utáni helyzetben az ortodox egyház „tevékenysége” folytán, akik földet adományoztak, ha valaki áttért erre a bizánci eredetű, de számunkra sem ismeretlen vallásra. Tudjuk, hogy egyedülállóan Szent István királyunkat az ortodox vallásban is szentként tisztelik. Árpád házi Piroska, Szent László lánya pedig köztudottan bizánci császárné volt.                                     

                                                         XXX

Szóval tudtunk mi ott, abban a kis erdélyi faluban békésen egymás mellett, sőt egymást segítve élni. Csak ne lennének mindig a háttérben a sötétség felkentjei. A Trianonokat, az iraki-, vagy a világháborúkat előidézők. Akkor talán túlságosan elszaporodna az emberi faj? Lehetséges. Bár ha a vallások nem állandóan a szaporodjatok biztatást hangoztatnák (lásd a mi esetünkben már nem is hat), akkor talán pont ezeken a lelkieket, a transzcendenciáig terjedő, és befolyásoló vallásokban, a hiten keresztül lehetne szabályozni a túlszaporodást (?), ha a tízszázaléknyi, a fény felé való törekvésben nem az egysíkú, hanem a többdimenziós tér és idő hatása dominálna. Talán át kellene rendezni a hitünket is, ha még van. Tudni kellene, hogy elférünk ebben a relatív világban, ha a hit és a szeretet mellett a többdimenziós racionalitásnak is helyet tudunk szorítani… A 90 százaléknyi sötét világot pedig tekintsük átvilágítandó (kinek-kinek lelkében a lámpás), meghódítandó területnek, mely szintén relatív és többdimenziós.

És 1985-ben bekövetkezett a gorbacsovi éra, a „glasznoszty”, a lazítás időszaka. Máltán aztán eldöntötte Bush (az öregebbik), és Gorbacsov, hogy hogyan tovább. A nagymedve nem bírta tovább pénzzel a fegyverkezési hajszát. Összeomlott gazdaságilag… Mi pedig cseberből – vederbe igyekezhettünk. Persze érződött a szabadság felé való törekedés szele. Meg is csapott. 1985-ben végre, 41 éves koromban először, útlevélhez jutottam. Megadták, többévi kérelemelutasítás után. Túl sokat hangoztattam, hogy nem akarok távozni szülőföldemről. Ez már gyanús lehetett. Hadd röpüljön a madárka, gondolhatták, hátha leszokik a visszatérésről. Igaz találkoztam azzal a már nyugdíjazott tiszttel, aki a házkutatáskor a kollegái körme alá való nézésre ösztökélt. Magyar volt. Akkor árulta el, hogy apámat is ismerte, és nagyra becsülte. Ez meglepett, hiszen apám köztudottan „nagy magyar” hírében állott, és ellenzékiként volt elkönyvelve. Úgy látszik a belügyesek között is voltak ilyenek. Elpanaszoltam útlevélügyemet, és úgy látszik nem csak Gorbacsov segített, hanem ő is. Nem írom ide a nevét, mert a fiát akkortájt szinte eltették láb alól a katonaságnál, és még ott élnek tudtommal Erdélyben. Gondolom tisztessége, és neve miatt nyugdíjazták akkoron. Az úgynevezett forradalomban (1989-ben) nem a lövöldöző szekusok között lehetett. Azóta sem találkoztam vele. Szóval útlevelet kaptam, és elindultam. 1985-ben Budapestre és Pozsonyba szólt a vonatjegyem. Táskámban ott lapult egy pár a megjelent kötetemből, és a nájlontasakokra „rápingált” versek, melyekbe ruhaneműt csomagoltam. Visszafelé is megvettem a vonatjegyet.

Az anyaországban, Budapesten, sok ismerős és barát fogadott. Az egyik, aki a húgomat, hogy szabaduljon Moldvában levő praxisától (hét évet töltött Molyfalva, Moinesti környékén orvosként), elvette volna feleségül, és abban a szobakonyhás lakásban élhettek volna, a Bosnyák tér közelében, ahol én töltöttem el egy csodálatos hónapot, egy hét kitérővel Pozsonyban. Gábor, aki végül nem lett sógorom, velem egyidős, és a mai napig barátomnak érzek, új családjával együtt. Benősült egy zsidó családba, ahol engem szeretettel fogadtak. Az Anikónak már két fia volt, akinek előző férje nem volt zsidó származásu. Ez így történik Budapesten. Ebben a családban éreztem meg igazán a zsidók tragédiájának igazi jegyeit. Az Anikó szülei megjárták a koncentrációs táborokat. Mutatták a karjukba beírt sorszámot. Ám nagy szerencséjükre élve szabadultak. Az „öreggel” egy Balatonra történt kirándulásunkkor nagyon összemelegedtem. Csodálkozott a felesége, mert zárkózott természete volt. Ez onnan adódhatott, hogy hazatérve a lágerből, folytatni akarta fürészlapkészítő kis műhelyében tovább a szakmáját, az életét. De tudjuk jól, Rákosi elvtársék mit tettek a padláslesöprések időszakában. A kisiparosokat is tönkretették. Így került börtönbe hazájában is a lágert megjárt maszek kisiparos zsidó ember, aki különben csak a családját akarta eltartani. Ezért is következhetett be Magyarországon 1956. Szóval ezek az emberek mondták nekem, hogy velem kapcsolatban, romániai helyzetünk vonatkozásában úgy érzik magukat, mint ahogy ők voltak a II. világháború előtt és után. És segítettek, ahol tudtak. Ezért nyílt ki akkor, azon a balatoni hajón az a zárkozott ember, és ittuk meg a pertut, meg az összes kezünk ügyében levő kubai rumot. A világos színűt. A nádcukorból készültet. Azóta is kedvelem azt az italt, pedig már nem lenne szabad cukorszintem miatt, mely elképzelhető, hogy Európából, és a globális világból való kiábrándulásom miatt növekedik. Szóval akkor ott Budapesten sokat írtam. Pozsonyban is, bár az akkori Csehszlovákia nagyon kiábrándító volt számomra. Az, hogy 1985-ben ott Pozsonyban így féljenek a magyar emberek, nem jött, hogy elhiggyem. Egyik ott megismert író, költő ismerősömet, amikor csak kikísért lakásából, arra figyelmeztette a felesége, hogy vigyél magaddal személyit, nehogy elvigyenek megint, mint a múltkor. Lehangoló. Nem akartak kiszolgálni a Prior áruházban, mert magyarul kértem az árut. Csak minekutána káromkodni is kezdtem magyarul, és mutattam román útlevelemet, kerítetek elő egy magyarul is tudó, vagy magyar elárusítót. Hát itthon vagyunk gondoltam, és magányos sétámon a pozsonyi várban  azon filozofáltam, hogy ide kellene idéznem a "kiegyezkedő" Deák Ferencet, akit én nem tartok a haza bölcsének (Kossuth is ezt mondaná), vagy Károlyi Mihályt, aki nem akart katonát látni, esetleg a szervilis Kádár elvtársat, hadd nézzenek le a pozsonyi várból, és lefelé jövet kérjék tőlük a személyi igazolványukat a szlovák rendőrök, esetleg egy bőrkabátos „turistaellenőr”… Mostanság azért valamivel szelidebb a helyzet,amióta a V4-ek összefogásában ,a "beözönlők" támogatását,befogadását,megtagadtuk. 

                                                      XXX

Budapesten azután körbejártam a már kitelepült erdélyiek egy csoportját, akiket barátaim között tartok számon. Ágoston Vilkáékat, Körösi P. Jóskát, és a Szabó családot… Ők többszörösen is „szabók”. Mármint a Katona Szabó István és lánya Erzsike, aki szintén egy Szabóhoz, egy fővadászhoz jött ki feleségül. Nekik én segítettem csomagolni, amikor kijöttek. Bódis Erzsébet, Pista bácsi felesége, aki még hajlott kora ellenére is nemrégiben kiállítással rukkolt elő Gödöllőn. Ő a növényi festés egyik úttörője a szőnyegszövő művészetben. Sokat segítettem a két Erzsébetnek, mert a fiatalabbik is művész, mestere a ruhatervezésnek, készítésnek, és szőnyegszövő művészete, melyet nyílván édesanyjától is tanult, örökölt, csodálatos dolgokat valósított meg. Úgy segítettem nekik ott Erdélyben, hogy gépeiket is megjavítva, leültem a varrógéphez, és varrtam is azokat a ruhakölteményeket. Ők pedig rajtam segítettek úgy, hogy megfizették munkámat. Pista bácsi, pedig mint író, szerkesztő, lexikális műveltségével volt igaz beszélgetőpartner, tanácsadó, mondhatnám: apám halála után, őt is helyettesítette. Sajnos ezek az erdélyi barátaim már mind Magyarországon éltek. Én pedig eldöntöttem, hogy nem távozom Erdélyből. Igaz szétosztogatott kötetemből, akkor ott Budapestről, valaki eljuttatott egyet a Szabad Európa rádióhoz. Nem Csoóri Sándor lehetett, mert vele csak futólag találkoztam. Akkortájt volt letiltva, egy év „szilenciumot” kapott, mert a Duray Miklós nyugaton megjelent könyvéhez, mely a magyar nemzetiség felvidéki helyzetét taglalta, előszót írt. Tehát boldogan tértem vissza anyaországbeli tartózkodásomról (beleértve a pozsonyi kitérőt is, amikor Duray pont letartoztatásban volt), és próbáltam meg folytatni mindennapi életemet, tevékenységemet, mely relatíve nyugodt csak egy évig volt. 

Sokat tartózkodtam Erdőszengyelben, és folytattam a fúgasorozat írását. 1986 augusztus 20-án viszont villámcsapásként ért a hír. A Szabad Európa rádió magyar adása ismertette az 1983-ban megjelent verseskötetemet, melyből verseket is szavaltak. Munkatársaim lelkendezve újságolták a hírt. Öröm és félelem közepette, egy szengyeli utam során hallgattam én is végig a műsor ismétlését. Sejtettem, hogy bajom lesz ebből. Nem is várattak sokat magukra a „fiúk”. Szeptemberben már meg is jelentek, és ami a legaljasabb dolog volt, a fiamat is „körülvették” az iskolában. Szekus gyerekekkel (mint utóbb kiderült) járt egy osztályba, iskolába. Hová járathatja, egy tanári pályáját feladó, „hazafias” fickó, aki belügyesként az öt-, tizszeresét kereste, kapta a tanári fizetésnek, hová járhat a gyermeke, mint a zene-, és képzőművészeti iskolába. Az igazgató ott, és akkor egy nagyromániás történelemtanár volt. Tehát a közeg adott volt, hogy Csongor fiamon keresztül is támadjanak, bekerítsenek. A mai napig nem tudtam meg pontosan, hogy kik vettek rá egy kiskorú gyermeket, hiszen csak tizenhárom éves volt, hogy játékautomatákon, az iskolához közeli helyen, főleg sok pénzt felemésztő módon játszódjon. Miért engedték az ott felügyeletet biztosító személyek, hogy abba belemerüljön? Mert végül „közösségi” pénzekhez is hozzányúlt… állítólag. Amennyit otthonról kapott, vagy dugiban az anyai nagyanyja adott neki, az nem volt sok Vagy társtettesek is voltak, és ő magára vállalt mindent? Tény az, hogy rendőrségi ügyet kreáltak ebből. Ezért pedig minket, szülőket hívogattak a rendőrségre, mivel kiskorúról volt szó. Természetesen ismerve ezt a nagyon érzékeny, zeneileg is tehetséges, jó fejű, de befolyásolható fiúgyermekünket, felelőséget vállaltam érte. Akkor készült konfirmációra. Fülöp G. Dénes református lelkipásztor ismerősömhöz vittem a vártemplomba Marosvásárhelyen, pedig Csiha Kálmánhoz tartoztunk, de ott leányom, Tünde konfirmált abban az évben. Szóval körbekerítettek minket. Most már csak otthon látogattak meg olykor a belügyes fiúk. Soha nem emlegették a Szabad Európa rádióban való szereplésemet. Nem is idézhettek be ezért, hiszen nem voltak bizonyítékaik ebben az ügyben. Az viszont tény, hogy így akartak (mivel túl ismertté váltam) rákényszeríteni valamilyen rossz lépésre, vagy pedig az ország elhagyására ösztökélni, kényszeríteni.

                                                     XXX

Eldöntetett a családban, hogy ez utóbbit választjuk. Mármint az ország, szülőföldünk elhagyását. Feleségem még abban az évben kiment Magyarországra. Én nem mehettem, mert csak kétévente kaptunk jogot, hogy külföldre utazhassunk, mi „gyalogmagyarok”, egyszerű állampolgárok. Zsóka sajnos nem járt sikerrel, hogy rokoni berkekben befogadót találjon, és így törvényesen távozhassunk. Rám várt a feladat a következő évben, 1987-ben, hogy megpróbálkozzak ezzel a „lehetetlenséggel”… Ehhez viszont útlevél, vízum kellett. Elsőre elutasították. Másodszori kísérletkor behivattak, és nagyon nyomatékosították, természetesen az útlevélosztályon, hogy olyan feltétellel hagyják jóvá, adják meg turista útlevelemet, hogy külföldön (értsd alatta Magyarországot) nem teszek semmilyen országellenes, úgymond a szocialista rend elleni nyilatkozatot, és csendben megjegyezték, hogy ez az utolsó útlevél, amit kaphatok. Tehát eldöntötték, hogy így szabadulnak meg tőlem. Közben a fiam vagy velem, vagy az anyjával havonta kellett jelentkezzen a rendőrségen. Fel volt adva a lecke. A kocka el volt vetve, csak igyekezni kellett, hogy minél nagyobb szám maradjon felül. Mármint a mi szempontunkból. A sötétség birodalma győzedelmeskedni akart újból a fény felé törekvőkön. Ezt kellett úgy alakítani, hogy ne fulladjunk bele a szürkeségbe. Ez volt a legnagyobb veszély, ami fenyegethetett akkor, mert meghalt apósom is közben, és ingatlan, valamint más anyagi javak elosztása várt az örökösökre. A feleségem volt az egyetlen törvényes utód… Tehát az ördögi „szerencsekerék” nagyon a sötétség birodalmának a pártjára állt, vagy legalábbis arrafelé fordult. Eközben 1987 karácsonya után elindulhattam újból, hamuban sült pogácsámmal (nájlontasakokkal) Budapestre, az anyaországba szerencsét próbálni. Cipőm sarka már eléggé kopott volt, de a lábam még ép volt, sok járáshoz szokott. Az észbeliekkel pedig (úgy éreztem) fel voltam vértezve. Az kellett a hit mellett, hogy a szerencse is mellém szegődjön. Elbúcsúztam családomtól, szeretett gyermekeimtől, feleségemtől, édesanyámtól és húgomtól, aki már tönkrement egészséggel, újból otthon volt Erdélyben, és bíztam a fény felé való törekvés igaz voltában, abban, hogy az utat nem csak keresni, de megtalálni is illik.   

                                                     XXX

Ha új időszak kezdetén állsz, mindig fontos, hogy a visszatekintés mellett tudd azt: az időd (léted) fogy minden nappal, perccel, másodperccel. Meg kell keresned azt a fogódzót, mely az ismétlődések mellett, bizonyos támpontot nyújtanak a továbblépéshez, a fény követésében. Ezt jelenthette a család, gyermekeim jövője, ha belátható valamelyest is, és az úgymond önmegvalósítás magasabb foka, mely (talán) addigi létemben nem következett be. A beérés, természetesen megmérettetéseken keresztül elvezethet oda, olyan szellemi, és valóságos tájakra is, melyekről csak néha merészelt álmodozni, vagy képzelegni az elme. Bár köztudott, hogy a tudat alatt nem csak a múlt, eltelt életed van ott (erőszakolt freudi felidézése veszélyes: lásd József Attila esetében) , hanem ott bújkál elkövetkező léted is, csak tudnod kell értelmezni, sokszor ösztönösen követni, és mindig valamilyen cél, fogodzó legyen nem csak lent és fent, hanem ebben a többdimenziós világban minden agysejted összpontosítson a tíz százaléknyi sugárzás irányába.

Ebben a reményben léptem át a határt 1987 karácsonya után, és érkeztem meg Budapestre. Eltökélt szándékkal, hogy 43 éves korom nem lehet akadálya új haza, új állapotok, és merészebb észbeli területek megtalálásában. Benne volt a levegőben a „változások kora”. Recsegtek-ropogtak a kelet-közép európai szocialistának becézett, de kommunista aparatcsikok, vagy nevezhető,: „bandák” által dominált országok talpkövei (ha egyáltalán talpkő lehet egy agresszív, maffiaszerű képződvény ).

Persze nyugatabbra sem volt korrupciómentesebb, vagy féktelenebb a hatalmon levő elit, a 90 százalékot szolgálók látszólagos demokrácája, csak éppen jobban vigyáztak arra, hogy a köznép, a plebs is tudjon munkájából tiszteségesen megélni, és választhasson 4-5 évente a jobb és bal, vagy valamilyen változata között a parlamentális, úgymond alkotmányos állapotok közepette…

Szóval megérkeztem Kádár „elvtárs” országába , és az első szilvesztert családom nélkül, gödöllői  barátaim körében töltöttem el. Azon  kívűl, hogy leittuk magunkat, nem történt semmi földrengető, hiszen 30 napot törvényesen tartozkodhattam az anyaországban. A levegő 1988 elején, de főleg március 15-ke körül viszont már nagyon puskaporos lett

Ekkor már a család egyik távolabbi rokonánál laktam. Ez a család szivesen fogadott, és segített, olyan értelemben, hogy szállást és ellátást is biztosított, de nem maradtam egy hónapnál tovább. Egyrészt elővigyázatosságból, hiszen útlevelemet 1988 január végétől havonta kellett meghosszabbítanom a román nagykövetségen, amit néhány napos korházi "kezelés" után tudtam elérni, „betegségemre” hivatkozva, orvosi igazolással. A követségre nem mentem személyesen, mindig valakit, magyar állampolgárt kértem meg az ügy intézésére. Hallottuk, beszélték, hogy volt olyan hosszabbítást kérő román állampolgár, főleg magyarok, akik bementek ugyan a követség épületébe, de onnan már nem jöttek ki… Sokan voltunk akkor, talán több tízezren így itt,Magyarországon, erdélyi magyarok. És akkor 1988 februárjában elhangzott Szűrös Mátyás beszéde, nyilatkozata, mely szerint az itt tartozkodó határon túliak, ha nem akarnak visszatérni szülőföldjükre, maradhatnak,  és munkát is vállalhatnak. Ez nagyon megnyugtatólag hatott rám, mivel így még márciusban hosszabbítottam az ittmaradásomat, de április 1-el  már munkába is álltam, és megüzentem az otthonlevő, Marosvásárhelyen tartozkodó családomnak, hogy ne várjanak, de intézkedek, befogadót keresek, és ők már hivatalosan érkezhetnek Magyarországra.

Persze közben elkezdődött az úgynevezett rendszerváltás, mely azért eléggé hosszantartó, hiszen így visszatekintve húsz év távlatából, még mindig nincs befejezve. Mondják, hogy a tulajdonképpeni váltáshoz egy emberöltőnyi (kb. 60 év) idő szükségeltetik, mivel a tudatbeli, a tudatalatti-feletti változások eléggé elnyújtottak, hosszantartóak. Lásd, most az 1956-os forradalom 50-ik évfordulóján is még mindig a hatalmon levő „elvtárs-utódokkal” kell viaskodni az úgynevezett demokratikus forradalmi célkitűzések elérése érdekében… Vajon az előbb emlitett 60 év 1956-tól számítódik, vagy 1990-től. Ez azért nagy kérdés, mert az emberek türelme fogytán, hiszen bebizonyosodott a gyakorlatban, hogy ahol az úgynevezett „reforkommunisták” a porondon maradtak, és természetesen a globalizált, csak az anyagiakat, a gazdaságot mannon világát tekintik mérvadónak, ott nagy bajok keletkeznek. Sajnos az egyesülő Európa,az USA-val a háttérben,ebbe a csapdába esett, és hajszolta bele ebbe a liberális (bár inkább libertinista) állapotba a közép-kelet európai, a kommunizmustól a mai napig nem szabadult államokat, így Magyarországot is.És ez recseg-ropog most már, hiszen az úgynevezett szabadság nem kézzelfogható, mivel a tudatban még mindig cenzuráztatik,szellemi megszállás létezik (nem akarok most a mobiltelefonok és az Internet globális ellenörzéséről is beszélni), és az országok egy részében óriási eladósodás és szegénység maradt, sőt fokozódott.Nem biztos, hogy ezt megúszhatjuk egy újabb 1956-hoz hasonló események nélkül...

Szóval 1988 március 15-én több tizezres tüntetés volt Budapesten,melyen személyesen is részt vettem.Azt még Grósz elvtársék szétverették, de napjaik meg voltak számlálva,és következett a Németh kormány ideje, mely semmi jót nem hozott, mint utóbb kiderült.

                                                     XXX

Akkor a munkábaállásom mellett arra összpontosítottam, hogy minél hamarabb magam mellett tudjam a családomat. Éreztem, hogy Romániában is nagy változások, sőt radikális megoldások vannak születőben. Most már úgy nézett ki, a két nagyhatalom, de főleg az orosz, akkor még szovjet KGB eltakarítja Európa szégyenét, a vörösben tetszelgő fasiszta diktátort Az a helyzet igaz már tragikomikusnak tünhetett, de Orwell 1984 című regénye után ez csak egy szelete volt az egész civilizált világ ilyen irányú  „haladásának”, halódásának.

Azt hiszem, akkor azért érződött egy bizonyos fajta sugárzás, a 10 százaléknyi  fénynek a lelkekben, az agyakban való felvillanása, hiszen remény keletkezet arra vonatkozólag, hogy abba az irányba terelődünk, a sötétség 90 százalékos fölényéből kiszabadulva.Mintha éreztünk volna egy 1848-49-hez, vagy 1956-hoz hasonló összetartozást,hitet. Talán a Szent István által a Máriának ajánlott ország újból meg akarta mutatni, hogy életképes, és nem szabad reménytvesztetten, letargikus állapotban kullogni Európa, az európai hagyományok (ha még van ilyen) a kultúra peremén.

Akkor még felvillant az a látomás, mely a Baba Máriát is magába foglalja. Ezt szokták pünkösd szombatján reggel várni a Csíksomlyóra búcsúba járó székelyek, csángók, magyarok.Ott még látható.Én is megnéztem egyszer a fiammal később, amikor már az anyaországban éltün.Ajánlom mindenkinek.

Főleg a „hazaiaknak”.Ott még látható a fénybe öltözött (Baba) Mária is.Szent István tudhatta, hogy a keleten felbukkanó, a szentlélek napján megjelenő fények, a hit, a mi örökölt reményünk, megmentőnk lehet. Csak kell tudni, hogy az elkövetkezőkben ez a világ nem csak hasábnyi, vagy kockaalakú, és mindannyian nem csak ebben a mulandó, nem csak egydimenziós időben létezünk, hanem amíg éltet a fény, a Nap, Mária, addig mi is élünk, megmaradunk, a fény felé kell törekednünk.

                                                                 Pethő  László

Tekintsd meg a www.orfeusz.eoldal.hu weboldalakat is, azon az Önvalomások lírai kivetülését,szellemibb dallamait,verssorait találod.